Szerintem mindannyian tudjátok milyen az a keserű-édes érzés, amit akkor érez az ember, ha messzi útra készül. Benne van az öröm, hogy egy új világot ismer meg, amire már régóta vágyott; és benne van az aggódás, a kétely, hogy helyesen döntött-e, amikor úgy határozott, hogy megvalósítja az álmait. Minden rendben lesz? Nem fogok lekésni semmilyen járatot? Mindent bepakoltam?Nem mondok majd valami hülyeséget külföldiül? Megfelelek majd az elvárásaimnak? Ezek a kérdések kavarodtak bennem a héten. De szeretnék menni, amióta a főiskolán először hallottam erről a lehetőségről (kb. 4 éve). És ez az érzés elnyomja az aggódó kérdéseim hadát. (No meg már megvettem a repjegyet. =))
Szóval meg kell békülnöm a gondolattal, hogy itthagyom azokat az embereket, akiket szeretek, a barátokat, a családomat, a szerelmemet. Ők azok, akik szintén ezzel az érzéssel küzdöttek. Szeretnek, ezért féltenek, de tudják, hogy ez az út remélhetőleg a hasznomra válik. Sok élménnyel, tapasztalattal és tudással térek majd vissza az életükbe, a mindennapjainkba.
Így hát értük és magamért mindent megteszek azért, hogy a legtöbbet kihozzam ebből az útból.
